A lengyelországi események 1956-ban több vonatkozásban is hatottak a magyarországi helyzetre. Egyfelől a Poznanban történtek, az azt követő megtorlás, valamint az október második felében bekövetkezett események híre eljutott Magyarországra. A szovjet vezetésnek a „lengyel válság megoldása” során szerzett tapasztalatai hatottak a „magyar kérdés rendezésével” kapcsolatos politikai elképzelésekre és döntésekre. Ki kell hangsúlyozni, hogy a szovjet csapatok 1956. október 19-i harckészültségbe helyezése és a Magyar Néphadsereg részére ekkor kiadott intézkedések – elsősorban a szovjet csapatok esetében – katonai szempontból jó kiinduló alapul szolgáltak a nem várt magyarországi események rendezéséhez.

Hruscsov 1956-ig több ízben kifejtette, hogy Magyarországon adott esetben készek minden eszközt felhasználni. A lengyelországi Poznanban 1956. június 28-án bekövetkezett munkásmegmozdulások közvetlen hatására P. N. Lascsenko altábornagy, a Magyarországon állomásozó szovjet Különleges Hadtest parancsnoka – az 1956-ban hatályos nemzetközi szerződéseket súlyosan megsértve – utasítást kapott: készítsen tervet a szovjet csapatoknak „a szocialista társadalmi rend fenntartása, védelme, adott esetben helyreállítása” érdekében történő alkalmazására.

A tervben, amely a „Volna” – magyarul – „Hullám” fedőnevet kapta, rögzítették, hogy a fővárosban lévő fontosabb objektumok védelme a 2. gépesített gárdahadosztály feladata, míg a 17. gépesített hadosztály fő erői az osztrák határ lezárását hajtják végre. A szovjet csapatok karhatalmi célú alkalmazására készült terv tartalma egyértelműen bizonyítja, hogy a szovjet legfelső politikai vezetés egy Magyarországon kibontakozó politikai válság kezelésében az erő korlátlan alkalmazására helyezte a hangsúlyt. A magyar politikai vezetők egy része is tudott arról, hogy ha szükségesnek látják, a Magyarországon lévő szovjet haderő karhatalmi célú alkalmazása lehetséges.

Október 16-án Szegedről indult útjára a kezdeményezés, hogy az 1848-as márciusi ifjúság példáját követve megfogalmazzák: „Mit kíván a magyar nemzet?” Külpolitikai téren a legfontosabb követelések közé tartozott a szovjet– magyar kereskedelmi szerződések felülvizsgálata az egyenjogúság alapján és a békeszerződés értelmében az összes szovjet csapatok Magyarországról való kivonása. Az egyetemisták új nemzeti jellegű címer és katonai egyenruha bevezetését is követelték.

Október 23-án – a műegyetemisták előző nap elfogadott döntésének megfelelően – folytatódott a demonstráció szervezése. A belügyminiszter betiltotta a felvonulást, és azzal fenyegetőzött, hogy ha kell, a tüntetést a fegyveres erők alkalmazásával fogja megakadályozni. A párt és a kormány vezetői a tűzzel játszottak. Marosán György és Révai József a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottsága ülésén nyíltan kimondták: „Ha kell, lövetni fogunk!” A diákok egyébként sem sokat törődtek a belügyminiszter tilalmával, sőt a tilalom mozgósító erővé vált. A tüntetés átszakította a félelem gátjait. A reformista jelszavak is mind élesebbé váltak. „Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!” „Aki magyar, velünk tart!” „Ruszkik haza!” – skandálta a Parlament előtt a már kétszázezer főre duzzadt tömeg. Ezrek gyülekeztek Budapest más pontjain is.

A tömegek által a vezetésbe visszakövetelt Nagy Imre a szocialista demokráciáért tüntető magyar ifjúságot a rend, a fegyelem megerősítésére szólította fel. Az események gyorsan követték egymást. Nagy Imre beszédével közel egy időben a tüntetők ledöntötték a Sztálin-szobrot, a Rádió épületét védő – elsősorban államvédelmi – erők az akkor még fegyvertelen tüntetőkre tüzet nyitottak. Gerő Ernő és Hruscsov egyeztetését követően a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok fő erői megindultak Budapest felé.

Budapesten a Rádió épületénél eldördülő, halálos áldozatokat is követelő sortüzet követően a civilek fegyverszerzési akciói elsődleges célpontjává a Budapest és környékén lévő laktanyák, rendőrségi objektumok – kapitányságok és rendőrőrsök – fegyver és lőszerraktárai váltak, és hamarosan lefoglalták és szétosztották a budapesti nagyüzemek egy részében tárolt fegyver- és lőszerkészleteket is.

Az SZKP KB Elnökségét október 23- án moszkvai idő szerint kb. 23, magyar idő szerint 21 órakor Zsukov arról tájékoztatta, hogy Budapesten a „százezres” tüntetés résztvevői „felgyújtották a Rádiót”, Debrecenben „elfoglalták a megyei pártbizottság és a BM megyei főosztály épületét”. Az elnökségi tagok többsége mindezt elegendőnek tartotta ahhoz, hogy támogassa Hruscsov javaslatát: „a csapatoknak be kell vonulniuk Budapestre”.

A szovjet vezetés javaslatai és döntései megvalósítása érdekében az Elnökség tagjai közül Mikojant és Szuszlovot, a szovjet fegyveres erők vezérkari főnökének első helyettesét, Malinyin hadseregtábornokot és a KGB elnökét, Ivan F. Szerovot Magyarországra küldte. A végső döntést megelőzően Hruscsov berendelte a Kremlbe az akkor Moszkvában lévő Rákosi Mátyást is, aki haladéktalanul szükségnek látta a szovjet csapatok közbelépését.

Fontos kihangsúlyozni, hogy a szovjet csapatok október 23-i bevetésével – függetlenül attól, hogy azt kérték, vagy a bevetés tényét tudomásul vették – a magyar politikai vezetés meghatározó része egyetértett. A szovjet vezetőknek a válság kezelésével kapcsolatban adott „tanácsait” elfogadták, és azok végrehajtását magukra nézve kötelezőnek tartották. Bizonyítható, hogy a szovjet vezetők által kijelölt, majd az események hatására többször módosított mozgástér határait – október 23-a és 28-a között – a magyar vezetés egyetlen lényeges kérdésben sem lépte át. Október 31-ig a szovjet vezetés alkalmasnak tartotta a Kádár János vezette párt-, és a valójában formálisan nem létező, Nagy Imre nevével fémjelzett állami vezetést a kialakult válság szovjet érdekeknek megfelelő kezelésére.